Sinkó András,A Zsolnay Porcelángyár tervezőművésze
A porcelán kisplasztika egyidős az őt hordozó anyag feltalálásával. Európában ez leszámítva a középkor itáliai kísérletezőinek eredményeit, melyekről alig rendelkezünk ismeretekkel, Johan F.Böttger nevéhez fűződik. Az ifjú alkimista hírnevét az alapozta meg, hogy elterjedt róla, képes aranyat előállítani. A vágyott sárga nemesfémmel kudarcot vallott, ugyan de a fehér "arany" a porcelán előállítására tett erőfeszítéseit 1708-ban siker koronázta. Ezzel az évszázadokon át, mérhetetlen nehézségek és költségek árán a messzi és egzotikus Kínából importált tárgyak immáron nagy tömegben, jóval nagyobb társadalmi rétegek számára váltak elérhetővé.
Általánosan elterjedt nézet, hogy a porcelán, mint anyag, nem alkalmas pótolni a bronz, márvány vagy más a szobrászatban alkalmazott anyagokat. Egységes megjelenése, tükörsima, homogén felülete újszerűen hatott a kisplasztikák világában. Mivel a figurális porcelánplasztika, megjelenésével egy időben azonnal sohasem látott népszerűségre tett szert a polgárság kőrében is, elkerülhetetlenné vált a silány fércművek elterjedése. Ez tovább fokozta azt a vélekedést, hogy művészi színvonalat képviselő alkotások nem kerülhetnek ki a porcelánégetők kemencéiből. Erre szerencsére azóta számtalan nagyszerű ipar és képzőművész cáfolt rá, a legmagasabb igényeket is kielégítő csodás szobraiknak ebben az anyagban történő megjelenítésével. A választott témák széles kört ölelnek fel, mitológiai jelenetektől az idealizált paraszti élet ábrázolásán keresztül a színjátszók, táncosok vagy éppen állatvilágból vett formákon át a főúri személyek megformálásáig.
Háromszáz év alkotómunkája ma már kimeríthetetlen kincstára a porcelán kisplasztikák iránt érdeklődők számára. Magyarországon is számos kiváló és kevésbé kvalitásos művész és gyártó szobraiból válogathatunk, ha lakásunk és nem utolsó sorban gyűjteményük polcait szeretnénk megtölteni. Természetesen hatalmas az ingadozás, mint minőségben, mint árban, ezért elfogadhatjuk alaptézisként: csak azt vásároljuk, meg ami mindentől függetlenül elnyeri tetszésünket. Nem feltétlenül figyelembe véve azt, hogy a műkincs kereskedelem hova rangsorolja éppen az adott tárgyat.
Jelen kis bejegyzésemben egy kiváló alkotó, szobrász, keramikus rövid élettörténetével és a pécsi Zsolnay gyárban készült műveivel ismerkedhetünk meg, így még jobban személyesebbé téve számunkra azokat a figurákat, melyeket kezünkbe veszünk, és elhelyezésükkel otthonunkat díszítjük.
Zsolnay gyár (nagyon) rövid története
- Pécs, Zsolnay Miklós levele Pécs városának tanácsához:
Tekintetes tanács!
A lukafai kőedénygyár megszűnvén, ennek áthelyezését Szabad Királyi Pécs Városába szándékozom áttenni, miért is kérem a Tettes Tanácsot, hogy a fentebbi kőedénygyárának felállítását e városban kegyesen megengedni méltóztassék.
Tisztelettel maradván
A Tettes Tanácsnak
Pétset 1. június 852.
alázatos szolgálja
Miklós Zsolnay
Ezzel a levéllel tulajdonképpen, megalakultnak tekinthetjük a pécsi Zsolnay gyárat, melyet Zsolnay Miklós fiának, Ignácnak szánt. Annak a fiúnak, aki mezőgazdasági tanulmányait követően, egy évet töltött a kerámiaművesség megismerésével.
Nehezen indult és hosszú évekig nem lehetett sejteni, hogy ebből a kis kezdetleges eszközökkel, csekély anyagi háttérrel rendelkező vállalkozásnak hamarosan a világhír adta kihívásoknak kell megfelelni. Az eltel százhatvanegynéhány év igazolta az erőfeszítések, kísérletezések, fáradozások jogosságát. Ennek a sikernek a szilárd alapjait azonban nem Ignác, hanem testvéröccse Zsolnay Vilmos rakta le. 1864-től már, mint egyedüli tulajdonos, minden erejét és idejét annak a víziójának szentelte, hogy kicsiny kerámiaüzemét a legnagyobbak közé emelje. Az Osztrák-Magyar Monarchia hosszú ideig nem kedvezett a magyar területek iparosodásának. A nagy múltú Bécsi porcelángyár termékei korlátlanul árasztották el a legnagyobb tartomány városait, piacait. Porcelánokat tartalmazó ládák ezrei áramlottak a monarchia különböző területeire, Pesten külön lerakatott létesített a császári gyár, ezzel uralva a teljes magyarországi piacot. Az 1848-49 es szabadságharc utáni években mégis lassú, de érezhető fejlődésnek indult a kerámiaművesség. Herend sikere a 1851. évi Londoni világkiállításon ráirányította a figyelmet a Magyarországon eddig rejtőzködő iparművészeti ágra. Zsolnay Vilmos előnyösebb helyzetből indult, mint Ignác bátya. a bécsi Politechnikumi tanulmányai és a Martin&Bauer-cég osztrák fővárosi üzletében eltöltött négy év megfelelő kereskedelmi tapasztalatokkal vértezte fel ahhoz a feladathoz,amit később a távoli baranyai városban elvégzett. Testvérbátya a semmiből közel tíz év alatt sem tudott egy jól működő kerámiaüzemet létrehozni. Állandó anyagi nehézségei folytán egyre többször fordult Vilmoshoz segítségért. Végül több egymás közötti adásvételi ügylet és egy év csendestársi viszony után 1864-re véglegesen Vilmoshoz került a ma is működő gyár.
A Zsolnay Vilmos pécsi gyára,az 1880-as években
Kisebb nagyobb hullámvölgyek után az 1870-es évekre megszilárdult a pécsi manufaktúra helyzete. Folyamatos fejlesztések következtek, Zsolnay Vilmos elkezdte mázkísérleteit, amelyeknek eredménye a világhírű "eozin" felfedezése lett. Idővel további sajátosan Zsolnay termékeket is megalkotott ilyen a magas tüzű színezés a porcelánfajansz és a főleg épületdíszítésben alkalmazott pyrogránit.
A sikerekről számos kiállításon elnyert aranyérmek és díszoklevelek tanúskodnak. Talán a sikereket megalapozandó legfontosabb az 1878-as párizsi világkiállítás nagy aranyérme és a Francia becsületrend adományozása Zsolnay Vilmos részére. A pécsi családi vállalkozás anyagi erőforrásait a beinduló villamosítás is növelte, melyekhez szükséges porcelánszigetelők gyártásában, európai viszonylatban is vezető szerepet töltött be. Vilmos 1900-ban történt halála után Miklós fia veszi át a gyár vezetését. A kimagasló teljesítmény, mint művészi, mint gazdasági szempontból az első világégés folyamán tört meg.
Festők munkában a századforduló környékén
A két világháború között az örökösök több generációja lép be az üzem életébe, gazdasági világválság majd fellendülés éveit túléli a Zsolnay gyár. Budapesti,Nógrádverőcei és a Kolozsvári Írisz gyárak is Zsolnay érdekeltségbe kerülnek. Az éppen talpra álló és nagy eredményeket elérő vállalkozás majd évszázados, mindent egybevetve sikertörténetét az 1948-as államosítás zárja le. A pártállami évtizedek alatt szakmájukat szerető,a múltat ismerő és tisztelő iparművészeknek,egyszerű gyári dolgozóknak köszönhető csupán,hogy nem süllyedt végleg a feledés homályába ez az egykor világszenzációkat előállító porcelán manufaktúra.
Most nem részletezve azt a folyamatot, ami végül ahhoz vezetett, hogy a XIX.-XX. század fordulóján a kis baranyai városka kitörölhetetlenül felkerült a világ porcelánművészeti térképére, fogadjuk el, hogy a kimagasló tudás és tapasztalat kivételes művészi produktumok megalkotását eredményezte. Számos neves képzőművész fordult meg a gyár falain belül, formázó és műtermeiben lázas alkotómunka folyt. Minden korszaknak megvannak a kiemelkedő egyéniségei, akik nélkül az a "brand", amit ma Zsolnaynak nevezünk, nem létezhetne. Közülük az egyik, talán nem olyan sokat ünnepelt, kissé elfelejtett személyisége Sinkó András. Róla és életművéről szólnak a következő sorok.
Sinkó András 1961-ben
Az Iparművészeti Társulat 1935-ős kiállításán szobrocskáival megjelent egy harmincas éveiben járó alkotó, Sinkó András. Figurái talán a véletlen folytán, Zsolnay és Herendi porcelánokat bemutató vitrinek közé kerültek. Valljuk be, a legeslegjobb helyre ahhoz, hogy a figyelem középpontjába emeljen egy feltörekvő ifjú alkotót. Ez a figyelem nem is maradt el. Mattyasovszky - Zsolnay László és a gyár több vezetőjének annyira megtetszettek a munkái, hogy mind a 29 kialított kisplasztikáját megvásárolták a pécsi gyár részére. Ezzel kezdetét vette egy nagyon szoros, több évtizedig tartó, rendkívül termékeny kapcsolata.
Egy erdélyi faluban Gyerőmonostoron született 1901-ben. Szülei egyszerű, szegény földműves emberek voltak. Később keserűen vallott gyermekkoráról, nehezen találta helyét, gyenge fizikuma mellett visszahúzódó, magának való természete is nehezítette beilleszkedését a „gyerektársadalomba”. Talán ez a magába forduló énje vezette a népművészet felé. Fafaragás, fazekasság az élő mindennapok részei voltak, így érdeklődése már kis iskolás korában az alkotás útjára terelte. Egy szál bicskával művészi fafaragásokat készített. Tanítója egy alkalommal agyagot hozott az órára. Ez a könnyen formálható anyag, amiből a létrehozandó formáknak csupán a fantázia szabhatott határt megbabonázta. Otthon képek után embereket formázott, elsőként Petőfit majd a magyar történelem további nagyjait. Nem csoda tehát, hogy tanítója javaslatára a Székelyudvarhelyi agyagipari szakiskolában folytatta tanulmányait. Sinkó András itt ösztöndíjasként kiemelkedő tehetségét megmutatva négy évet töltött el. Kályhásként kiváló iparost képeztek belőle, azonban új célja már világossá vált számára, szobrász akar lenni!
Budapesti Iparművészeti iskola keramikus szakára nyert felvételt, azonban hamarosan átment szobrász szakra, ahol a nagyszerű Simay Imre osztályába került. Ez a változás alapozta meg későbbi stílusát, a szobrászatban elért eredményeit, alkotásainak fő irányvonalát. Simay elsősorban állatábrázolásairól volt ismert, ezen a területen alkotott maradandót, ebben egyértelműen rokonlelkek voltak. A szinte már kötelező alkotói hullámvölgyeken keresztül lassan rátalált saját útjára. Az iparművészeti iskola befejezése után még két évig, mesternövendékként az alma mater falai között maradt. Kisebb nagyobb megbízásokból tartotta fent magát, számos gyermekportrét készített ezekben az években.
Párizs a kor művészeti fővárosa volt. Számos kelet-európai alkotó ideiglenes otthona, hosszabb rövidebb időre. Sinkó 1928-ban érkezett meg ide. Mint a többieket őt is a tanulás, az érvényesülés és az anyagi jólét csábította. Baráti Liszkai Kovács Zoltán, Hiesz Géza és Kováts Ignác társaságában két és fél évet töltött itt. A festő és állandó megbízásokkal rendelkező Kováts műhelyében dolgozott, miközben egy olcsó szállodában lakott. Egy párizsi műkereskedő felismerte a lehetőséget az ifjú magyarban és néhány jól sikerült állatfiguráját megvásárolta, majd bronzba öntve árulta. Az idő múlásával sem tudott azonban ebben a pezsgő művészbarát közegben sem beilleszkedni, új barátokra vagy kapcsolatokra szert tenni.
Saját bevallása szerint a sévres-i porcelángyár állatszobrásza Francois Pompon (1855-1933) alkotásai hatottak rá a legjelentősebben. Művei zárt formák ellenére rendkívül kifejező állatábrázolások, ez a fajta „egyszerűsítés” egyértelműen megfigyelhetőek Sinkó későbbi műveiben.
Francois Pompon és jegesmedve kisplasztikája
1930-ban hazalátogat, Budapestre ahol váratlanul eljegyzi volt székelyudvarhelyi tanárának, mesterének Halbrich Jakabnak a lányát. Ezután már nem tér vissza Párizsba. Három alkotótársával közös műtermet tart fent, újfent gyermekportrékkal keresi kenyerét. Hamarosan azonban Pécsre költözik, Budapesti munkáit hátrahagyva. Sajnos ezek közül a művei közül, a műterem háborúban történt lebombázása következtében ma már egyet sem csodálhatunk meg.
Pécs a Zsolnay gyár révén a világ művészi kerámia és porcelán gyártásának abban az időben egyértelműen az egyik meghatározó központja. Így nem csoda, hogy figyelme a porcelánplasztikák felé fordul. Zömmel állatfigurákat készít, majom, nyúl, madár, bölény, bika. Kisplasztikáit az óbudai Hüttl-féle porcelángyárban készítette el, saját kezűleg összeállítva az öntőformát, végezve az öntést, retusálást. (ugyanitt volt szerencsém nekem is néhány figurát készíteni, sajnos akkor még nem tudtam arról, hogy pár évtizede Sinkó András is ugyanazokat a szerszámokat, anyagokat és kemencét használta műveihez- a szerző kéretlen és dicsekvő megjegyzése :))
Az első 29 forma jelentős részét még az új évezredünkben is gyártják, népszerűségük töretlen. A kezdő Zsolnay gyűjtő is jól teszi, ha Sinkó féle figurákkal indítja gyűjteményének felépítését. A magas művészi értékük és gyártörténeti fontosságukon túl a nagydarabszámban gyártott mivoltuk miatt, rendkívül kedvező áron juthat (még) hozzá.
Mint ahogy azt pár sorral feljebb már láthattuk, az itt elkészített figuráira figyeltek fel a Zsolnayak az 1935-ös Iparművészeti Kiállításon. Azonnal állandó munkát is ajánlottak neki, amit ő függetlenségét féltve ekkor elutasított. Amikor azonban egy újabb ajánlat, lakást, műtermet is tartalmazott nem tudott mást csak igent mondani. Véglegesen azonban csupán csak 1937-ben költözött be a lakásba és ezzel a „gyárba” is. Ekkor már 59 alkotása került be a Zsolnay fazonkönyvekbe.
Sinkó otthonra találásának ékes bizonyítéka az is, hogy rendszeres kiállítója lesz a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága évenkénti összejöveteleinek. Ezzel egy időben az Országos Iparművészeti Társulat kiállításain is szerepel műveivel. Mellékletünkben a könnyebb beazonosítást segítendő, összes a Zsolnay gyárban készült kisplasztikájának formaszáma és elfogadásának éve szerepel.
Műveiben a stilizált, tömör megformálás keveredik a természethű megjelenítéssel, ez adja főként állatfiguráinak élénk mozgalmasságát, még egy pihenő, megnyugvó pillanatban ábrázolt bölénynél is. A különféle jelenetekben ábrázolt emberfiguráknál ez a törekvés ugyanúgy megfigyelhető, azonban ezzel nem mindig ér el olyan egyértelmű sikert, mint az állatvilágnál. Egy-egy témához többször visszatér, alakítja, fejleszti. Madár, bika, bölény figurái szerves fejlődést mutatnak, folyamatosan dolgozik ezeken, újabb és újabb megközelítésből, nézőpontból alkotja meg őket. Sorozatokat készít, pl. a Kati fantázianevű kislány plasztikáival máig maradandót alkot. Mint mázfeletti pöttyös festéssel, mint pedig eozinnal fedett változatban sokáig gyártották, sőt az új évezredben is gyártják őket.
Mint egy üzem alkalmazottja nem mindig élhetett a művészi szabadság édes mannájával, a sürgető kereskedelmi érdekek néha kapkodásra, kevésbé átgondolt, kidogozott alkotásokra ösztönzik. Műveit kissé leegyszerűsítve állatfigurákra és gyermekábrázolásokra is szokták osztani. Kétségtelen, ezek közül kerülnek ki legnépszerűbb művei. Az 1937-ben mintázott búgócsigás gyerek, vagy az alvó, mászó, térdelő, labdázó gyermekek nagy számban kerültek sokszorosításra, és akár 30-40 évig is egyfolytában gyártás alatt álltak.
A második világháború elérte Pécset is. A termelés szinte leállt, személyes tragédiája, egyetlen fiának elvesztése megtörte alkotókedvét. Az 1948-as államosítással megalakuló Pécsi Porcelángyár már nem tartott rá igényt, műhelyét elvették, a díszműáru gyártását beszüntették egyszerű segédmunkára kárhoztatva azonban a gyár alkalmazásában maradt.
Búgócsigás gyerek,feltehetőleg saját fiáról mintázva (1937)
Öt év mellőzés lelkileg és fizikailag is erősen megviselte. 1953-tól újra meginduló porcelánplasztika gyártása során a nehézségek és az elmúlt évek gyötrő háttérbeszorítása ellenére számos új érett alkotással jelentkezett.
A pécsi Zsolnay gyár eredeti, sajátos anyagai közül kiemelkedik az épület díszítésben használt úgynevezett pirogranit. Sinkó András kevés számú nagyplasztikájának anyaga ez. Főleg egyházi megrendelésre készültek ezek a szobrok. Korház homlokzatán Istenes szent János, a Marsay-bérházon az építtetők páros alakja tűnik fel. Hősi emlékműve Nagyváradon került felállításra, Mohácson, Nagykanizsán, Kaposváron és Pécsen is megjelennek köztéri művei.
Szűz Mária,Bóly (eredeti Pécset felállítva 1948-ban)
Szülőföldjének népművészeti hagyományai továbbra is áthatják gondolatait. Erdélyi fazekas formák, faragások díszei megjelennek vázáin, tányérjain, kancsóin. Ezek a munkái sem csupán másolatok, újragondolva, művészi látásmódját felhasználva élesztette újjá, alkotta meg kerámiáit, sajátosan a porcelánra hangolva. Levonóképes sokszorosítással készült, étkészleteivel jelentős sikereket ért el, ami azonban a háború után már nem éled újjá, sorozatgyártása már nem indul be.
Sok évtized küzdelmes pécsi munkája után,1961-ben nyugdíjba vonul. Egyre több időt tölt Budapesten, de rendszeresen lejár Pécsre is. Kertjében ülve mintázza szobrait. Sajnos megromlott szemét 65-ben műteni szükséges, ezután már nem találkozhatunk vele Pécsen, így a várostól és életének legtermékenyebb, legmeghatározóbb korszakától is búcsúzik egyben.
Sinkó András jelentős életműve ma is itt van velünk. Apáink vagy nagyanyáink polcain, köztereinken, épületeink falán. Vegyük észre és csodálkozzunk rájuk, ezekre a sajátosan magyar a népművészetünk legnemesebb hagyományait tovább éltető szerény művész ránk hagyott örökségére.
Az alábbi kis linken letölthető a pdf változat,sok képpel és egy formaszámokat is tartalmazó táblázattal.
A helyesírási hibákért elnézést kérek,biztosan akad jó pár,a tárgyi tévedéseket kérlek jelezd,mindig kész vagyok a tanulásra.
