Az egykor híres, családi vállalkozás, amiért főurak, mi több császárok rajongtak. A fajanszgyár, amelynek egyik legsikeresebb igazgatója magának Bonaparte Napóleonnak volt közeli rokona. Hol van ma már ez a manufaktúra? Aukciókon, régiségkereskedők polcain és múzeumok vitrinjeiben. Megannyi nehéz évet, évszázadokat átvészelt üzem elvérzett a 21. század küszöbén. Sajnos számtalan csodákat előállító, nagy történelemmel bíró műhely jutott még erre a sorsra. De nézzük is csak meg ezt a dicső múltat, hiszen azt már nem vehetik el ettől a varázslatos kis francia várostól.
A Sarreguemines-i (Lorraine) fajansz gyár madártávlatból a XX.század derekán
1790.Véresen romantikus évtized, a forradalom és az azzal járó gazdasági hanyatlás, a nehéz nyersanyagbeszerzés, kőkemény külföldi konkurencia, nos, nem a legideálisabb időszak egy olyan kényes, nagy precizitást igénylő vállalkozás beindításához, mint a porcelángyártás. Nicolas-Henri Jacobi és két befektető társa, azonban nem az a fajta ember volt, akit ilyen „apró” nehézségek eltántoríthattak volna céljuktól. Egy kis műhely már adott volt, az elengedhetetlenül szükséges folyó és egy olajmalom, amit átalakítottak kő és agyag megőrlésére. Ezenfelül némi szakértelem, de mindenekelőtt a lelkesedés. Ez összességében már elég lett volna egy sikeres vállalkozás megalapozásához, azonban a már említett körülmények, megfejelve némi ellenséges és bizalmatlan helyi lakossággal már megálljt parancsolt a három férfinak.
fajansz : A fajansz és a fehérre égő cserép között pusztán minőségi különbség van. A fajanszhoz ugyanazt a márgás agyagot használják, mint a cserépáruhoz, ugyanis a fajansz elengedhetetlen kelléke az ónmáz. Ez a máztípus viszont csak márgás agyagon tart repedezés nélkül. Anyaga ólom-nátrium- szilikát, melyben fel nem oldott ónoxid van. Ez az oldatlan ón teszi a mázat átlátszatlanná és hófehérré. Nyers égetést, mázazás és díszítés követi. Ritkábban máz feletti festést is alkalmaznak,ez egy újabb harmadik égetést tesz szükségessé.
Alig pár év után,1800-ban egy agilis és eszes bajor, Paul Utzschneider átveszi az épületeket és a felszereléseket,a raktári készletet. Jó kapcsolatai révén nem mástól, mint Napóleontól, nyeri el a megrendeléseket egymás után. Ily tekintélyes megrendelőt már akkor is divat volt követni, így a gyár készítményei rendkívüli népszerűségre tesznek szert. Újabb malmok, újabb gépek, több munkás,a kicsiny kerámiaüzem rohamos léptekkel növekszik. A nagy termelés, sok nyersanyagot kívánt. A kivalló minőségű agyaglelőhelyek ekkor már jól ismertek voltak Franciaországban és a szomszédos német területeken is. Ezek beszerzése nem jelentett gondot. Viszont a kemencék fűtéséhez az 1830-as évekig kizárólag fát használtak fel. A nagyarányú erdőirtások ellen egyre gyakrabban, hangosabban és szervezettebben léptek fel a helyiek. Végül már-már kenyértörésre került sor, az erőszakos incidensek sem voltak ritkák, amikor e kényszer hatására megépültek a széntüzelésű, nagy befogadóképességű kemencék.
Az üzem múltját és alkotásait bemutató múzeum kertje
1836-ban már egy neves,jól működő manufaktúra került mostohafia, Alexandre de Geiger kezébe. Újabb üzemegységek épületei emelkedtek ki a földből, majd sikeres kereskedelmi kapcsolatokat alakított ki több kerámiagyárral. Ezek a lépések meghozták a tőlük várt fejlődését. Az ipari forradalom tűzvészként terjedt szét az egész kontingensen,a gőz hajtotta gépek soha nem látott mértékben gyorsították fel a termelést. A modernizáció lehetőségeit hiánytalanul és mily ritka jelenség, hibátlanul használta ki ez a francia üzem.
A történelem sáros és bűzős csizmájával folyamatosan taposta ezt a vidéket. Hol német ,hol francia fennhatóság alá hajtva a földet,ahol a gyár épületei álltak. Az idős Geiger Párizsba költözik, fia Paul azonban marad és örökölt tehetsége folytán továbbra is sikeresesen őrzi meg a termelés folyamatosságát és magas színvonalát. Ezt haláláig 1913-ig nem is engedni hanyatlani. Halálával azonban kettészakad az ez idáig egységes üzem. Ekkor a gyár bejáratott nevét, több kerámiakészítő is használja, magát az eredeti Sarreguemines-i fajansz jogos utódjának tartva.
Falitányérok az üzemre oly jellemző díszítéssel
Az újabb világégés megint eléri a várost 1942 és 1945 között a kemencékben kialszik a láng. A Villeroy & Boch cég vezetésével újraindult fajansz és majolika gyártás egészen 1978-ig folytatódott. 1979-ben egy befektetői csoport jutott döntési helyzetbe a cég többségi részesedésének felvásárlásával. Előtérbe került a padlóburkoló lapok, csempék, szaniter áruk előállítása. 1982-től újra név kerül a cégtáblára: Sarreguemines Bâtiment. Hosszas agónia után több menedzsment és üzleti modell váltását követően,2007-ben az üzem végleg bezárta kapuit. A Sarreguemines-i formákat a Lunéville - Saint - Clément porcelánüzem gyártja tovább.
Fajansz termékei méltán keresettek ma is a gyűjtők körében. Élénk és változatos színekkel festett, a paraszti élet egyszerű hétköznapi jelenetei megelevenednek a fehér mázon. Épületkerámiái, külső, belső épület díszei pedig számtalan mai Francia és Német épületben megtalálható. Tekintettel a nagy mennyiségű gyártásra, a XIX.századi darabok gyakran felbukkannak, márkajelzései azonban sajnálatos módon hasonlóan változatosak. Ezeket ismerve azonban egy egy darab elkészítésének ideje jól meghatározható.
